Fuss el végre...

Fúj a szél... valahol belül is épp ezt érzem. Rossz az idő néha-néha még az eső is elered, ahogy nekem minden nap egy pillanatban megcsillan a szememben egy könnycsepp, ami nem mer lecsöppenni nehogy bárki is észrevegye. A kedvem elfújta a szél. Üvöltenék. Menekülnék. Nem úgy volt, hogy ha kimondom jobb lesz nekem és neki is? Nem így érzem. Elmegyünk egymás mellett, mint régen. Egy köszönés talán elhagyja a száját és suhan tovább. Lehet jobb ez így. Lehet mindennek így kellett történnie. Ez a sok lehet. El kéne felejtenem őket.

".Olyankor vagy igazán felnőtt, amikor feledni tudod a sérelmeket, és inkább őszintén mosolyogsz a másikra. ami megtörtént, az a múlt. Ha emészted magad, előbb utóbb beleőrülsz."

Igen. Talán tényleg így van. Feledni mindent és tovább lépni. De látom az arcán a szomorúságot. Régen szerettem azt a mosolyt, ahogy rám nézett, ahogy nem engedte el a kezem. Szerettem mindent úgy ahogy volt. Talán így kellett ez legyen. Talán így a jó. A szél is lecsendesedik egyszer, ahogy a szívünk is visszalép a megszokott ütemhez.