Nem értem az embereket, de magamat se. Miért jó fájdalmat okozni másoknak? Vagy ez mind nem szándékos? Még is néha úgy néz ki élvezik a helyzetüket. Olyan meggondolatlanok vagyunk, utána meg hallgathatjuk a nyafogásokat. És most én mit mondjak rá attól, hogy ismerem az illetőt? Nem mintha én soha nem panaszkodnék, mert van, hogy túl sokat is. De mégis néha besokalok.

És hogy is van? Az élet szép. Mindig ezt kell mondani, de érezni is jó lenne. Néha elgondolkozom, hogy lenne könnyebb. Egyedül vagy azokkal akik csak kihasználnak. Persze vannak olyanok akik nem, de rájöttem, hogy nem is olyan könnyű megtalálni őket. Utálok siránkozni. Főleg a semmin, de ez a blog akkor miért is van? De mindegy is. Ahogy a versben volt... "Tegyünk pontot a végére, tejszínhabot a tetejére" Már csak egy kis csoki kéne az egészhez.