2011. március 9., szerda

zavarodottság.

Tavasz van. Végre. Ahogy néha kisüt a nap a mosoly is visszaszökken az arcomra. Már csak néha takar be egy felhő, sajnos nem teljesen. Igen, a fejemben még mindig káosz uralkodik. Sokszor panaszkodom, hogy engem nem szeret senki, közben én tolom el magam mellöl az embereket. Sajnos néha túl későn veszem észre milyen egy elviselhetetlen emberke is vagyok igazából. És mégis van aki elvisel, így ahogy vagyok. Ilyen bolondnak. Csodálom őket. Talán enyhe szőkeségem van ekkora hatással az agyamra, gondolataimra.
Mostanában mindig menekülni próbálok. Elfutni, elbújni az érzelmeim elől. Valamiért mindenkit eltaszítok magamtól. Talán azért csinálom, hogy lássam ilyenkor ki van mellettem. Ki az aki ilyenkor megfogja a kezem és megállít, vagy csak átölel.
Félek, hogy valami hülyeséget fogok csinálni. Valami meggondolatlanságot. Kívülállóként könnyen átlátom mások bajait és leszólom őket, hogy "jaj de hülye volt, hogy belement...." De mi van, ha épp velem történik valami és nincs aki mellettem álljon? Mi van, ha minden embert eltaszítok? Félek, hogy egyedül maradok. Félek, hogy valakihez kötődnöm kell. Félek mindentől. Talán én vagyok saját magam legnagyobb ellensége, akit le kell győzzek. Nem tudom. Nem tudok semmit.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

http://www.youtube.com/watch?v=PgdK7rJkBoI&playnext=1&list=PLB7871378FAE24CA6