Tudod, volt egyszer valamim. Azt hiszem egy kincsem. De nem voltam képes felnőni hozzá, értékelni, vigyázni rá.Vannak olyan dolgok, amiknek a hiányát csak akkor fogod fel, amikor már elveszítetted, vannak közülük, amiket vissza akarnál kapni, vannak amelyekről már lemondtál régen. Van hogy egy embert veszítesz el, azt hiszed újra megtaláltad, rádöbbensz hogy mégsem, csalódsz, sírsz , nevetsz. Nem tudod mit csinálj. Újból megleled. Másmilyen. Te is másképpen nézel rá, ő is rád. Ez így van rendjén. Az emberek változnak, hibáznak tévednek, de ha tanulnak belőle, megérte.Olyankor vagy igazán felnőtt, amikor feledni tudod a sérelmeket, és inkább őszintén mosolyogsz a másikra. ami megtörtént, az a múlt. Ha emészted magad, előbb utóbb beleőrülsz. Nézz előre..és főleg oldalra! Nézd csak kik állnak melletted! Nem most. Most akárki. De amikor bajban vagy, akkor nyisd ki a szemed. Ne félj segítségért kiáltani, vagy csak suttogni, ha már nincs erőd. Akinek számítasz, az meghallja majd. Csend van és sötét. Most csak mi vagyunk itt. Te és Én. Mondd el mi bánt. Én nem nevetlek ki. Hunyd le a szemed. Mit látsz? Én fényt. Most jobban érzem a kezed melegét, a szíved is szaporább. Kire gondolsz? Elhűltél, a kezed is megremegett. Félsz talán, hogy bárki beléd lát, megtudja szíved féltett titkát? Ne félj! Én nem mondom el senkinek. Most már remélem érted, hogy miről is beszélek...
Úgy érzem nem akarok felnőni. Sokkal könnyebb kisgyereknek lenni. Ők sokkal kedvesebbek és nem feltétlenül a hibát keresik a másikban. Egy gyerek akarok maradni hatalmas, mások számára elképzelhetetlen álmokkal, egy mesevilágban élni. A saját kis mesevilágomban. Várni a királyfimra, mint a mesében és hinni a csodákban. Nem törődni, hogy mi lesz később, de ha mégis megkérdezik csak egyszerűen azt felelni, hogy űrhajós vagy ovó néni akarok lenni majd egyszer ha felnövök. Hm... felnőni. Milyen egyszerűen hangzik. Rájöttem már, hogy túl gyerekes és felelőtlen vagyok, még ha néha nem is szeretném, hogy gyereknek nézzenek. Mindenki az elvárásokkal van elfoglalva. Gyerek korában mindenki csak kap, és ez jó érzés persze, de rá kéne jönni, hogy ha adhatunk is valamit, nem számít, hogy egy ölelést vagy bármi nagyobb dolgot, az is tud jó érzés lenni. Látni a másik ember arcán, mekkora örömöt tudtunk szerezni. Törődni a másik emberrel és elfogadni ahogy van. Nagyon sok ember a másikra próbál hasonlítani. Van aki a külsejét irigyelte meg, és vannak akiknek egy ember tulajdonsága tetszik. Ilyen emberekből lesznek a szokványos emberek, akik úgy néznek ki, mint ha egy gyárból hozták volna őket. Ezek az emberek nem értik meg, ha valaki különb próbál tőlük lenni. Mind azt hiszik másmilyenek, pedig pont egymás között vegyülnek el. Ezért ilyen feltűnő ha valaki egy picit is kilóg a sorból. De néha lehet épp ez kell...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése